Klió 2001/1.
10. évfolyam
A tanulmány Oroszország népességének régiók szerinti nagyságát, elhelyezkedését és különböző jellemzők (pl. réteg- és szociális-szakmai paraméterek) szerinti összetételét mutatja be. Sok forrást felhasználva, a szerző számításain alapul, de többször összeveti ezeket elődei munkáival . Historiográfiai bevezetőjében (és a jegyzetekben) megnevezi azokat a történészeket és demográfusokat, akik a legrészletesebben foglalkoztak a korabeli orosz társadalmi rétegekkel. Morozov megjegyzi, hogy noha az orosz statisztika egészében adekvátan tükrözte a társadalmi-gazdasági és a demográfiai tendenciákat, azonban a mai kutatónak figyelembe kell venni, hogy az adatokat különböző szervek a vizsgált területeken eltérő módszerekkel gyűjtötték; így a publikált mutatók is különbözhetnek egymástól. A korabeli egyetlen, 1897. évi népszámlálás pl. a lakosság természetes szaporodásáról hű képet nyújtott, ugyanakkor nem vették figyelembe a migrációs folyamatokat. 1906-tól ezt ugyan megpróbálták korrigálni, az alkalmazott metódus azonban nem felelt meg erre a célra. A történészeknek gondokat okozott a statisztikai anyagok (hivatalokhoz kapcsolódó) szétszórtsága, jelenleg pedig az, hogy a posztszovjet korszakban a forradalom előtti komplex jellegű kiadványok ritkán látnak napvilágot. Kivételt képez az Orosz Tudományos Akadémia (RAN) Oroszország Története Intézete által kiadott színvonalas mű: Oroszország. Az 1913. év. Szentpétervár, 1995.
Fontos szociális-demográfiai paraméterek a lakosság száma és elhelyezkedése. Oroszország lakosainak száma (Finnország nélkül) 1913-ban 166,7 millió. Összevetve ezt a birodalom 1914. január 1-jei területével, minden négyzetversztnyi területre 8,5 fő esett. A népsűrűség Oroszország európai részének délnyugati kormányzóságaiban ekkor volt a legnagyobb, ezzel szemben ez a mutató 1897-ben Lengyelországban volt a legmagasabb. 1914-re, főleg a természetes szaporulat és a migráció miatt, az ország összes régiójában nőtt a népsűrűség. A Varsó–Kijev–Kurszk–Moszkva félkör határvonalat képez: északon és a Volgán túli vidéken csökkent legjobban a népsűrűség. Életkorra és nemekre vonatkozó adatokkal 1910-ből rendelkezünk. A férfiak és a nők arányában alig van különbség. Ugyanakkor fontos, hogy a legmunkaképesebb lakosságrész (a 20 és 60 év közöttiek) a népesség kb. 45 százalékát teszi ki. Ez a réteg ott a legnagyobb, ahol a legtöbb a munkahely, vagyis a fővárosok és az áttelepülések körzetében. A birodalom falusi lakossága jelentősen felülmúlta a városit. 1910-ben 22,5 millióan éltek a városokban (az összlakosság 13,7 százaléka), míg a falvakban 141,3 millióan. A századfordulón a városlakók aránya különösen gyorsan nőtt a fejlett iparral és kereskedelemmeI rendelkező kormányzóságokban.
A városi és a falusi lakosság régiónkénti megoszlását a 3. táblázat mutatja. A legiparosodottabb Lengyelországban éltek a legnagyobb arányban a városokban. Két városban több mint egy millió ember élt: Pétervárott és Moszkvában. 1914 -re a városok száma az előző (1897- es) szinten maradt, de az ország európai részén nőtt, míg Lengyelországban csökkent. Érdekes, hogy a nagyvárosok és a közepes méretűek mellett voltak olyanok is, ahol csak néhány százan laktak. A XIX. század második felében és a XX. század elején nagy tempóban növekedett a városlakók száma. Péterváron pl. 1897-ben kb. 1,3 millióan, míg 1910-ben már közel kétmillióan éltek. A városiak számának növekedése különösen jelentékeny volt az 1880 és 1910 közötti harminc évben. A falusi és a városi lakosság eltérő kormegoszlását Morozov az előbbieknek a városokban történő 1906 utáni munkavállalásával magyarázza. A társadalmi mobilizáció révén így a városokba több munkaképes korú férfi és nő került. A vizsgált időszakban Nyugat-Európát már nem jellemezte a népesség rétegszerű elkülönülése, míg Oroszországot igen, sőt az egyes rétegeken belül merev válaszfalak huzódtak. A szerző hangsúlyozza, hogy még a korabeli rétegeket is nagyfokú eróziós és a kapitalista társadalmi csoportokra való szétesési folyamatok jellemezték. Lényegesek azok az adatok, amikkel Morozov a nemesi rétegek és a polgárság százalékos és területi elhelyezkedésének változásait érzékelteti. Több régióban igen magas volt a parasztság népességbeli aránya. Így Közép-Ázsiában, Szibériában, a Kaukázusban és az ország európai részén 97,2 és 86,2 százalék között mozgott. A korabeli társadalmi differenciálódás, az osztásföldeknek az 1906. november 9-i rendelet miatti elvesztése és az 1911–1912. évi éhínség következtében sok falusi vállalt bérmunkát az oroszországi városokban.
Morozov nagyon plasztikusan jellemzi az államhatalmi szerveket alkotó, kormányzó rétegeket. Az 1897-es népszámlálás szerint az örökletes státuszú és birtokú nemesek alkották a lakosság 0,97 százalékát. Rámutat arra, hogy – a fővárosi körzetek kivételével – különösen kisszámú volt ez a réteg a nagyorosz kormányzóságokban. Érdekes, hogy ott éltek a legtöbben, ahol kevesebb orosz lakott. A fővárosi kormányzóságokban a nemesek nagy száma a jellemző, mivel ott szerezték állami szolgálaton alapuló társadalmi státuszukat. A nemesség többsége a katonai és a polgári bürokrácia soraiból verbuválódott. Morozov utal rá, hogy az elemzett időszakban fokozatosan kihalt az ősi nemzetségekből származó arisztokrácia. Fontos megjegyzése, hogy a nemeseknek nagyobb lehetőségük volt a karrierre, mint a többi rétegnek. Az 1897-es adatok szerint akkor az országban 435 818 hivatalnok élt, a családtagokat is beleszámítva. Az ország egyes régióiban meglehetősen eltérő számú bürokrata működött. Pl. Lengyelországban 3,5 négyzetversztnyi területre esett egy hivatalnok, azaz a szerző számítása szerint – a területet és a lakosságot figyelembe véve – négyszer több, mint Oroszország európai részén és a Kaukázusban. A városok és a falvak régiónkénti „bürokratákkal való ellátottságát” mutatja a 6. táblázat. A felső hivatalnokság néhány ezer főt tett ki. Morozov számításai szerint 1897-ben a hadseregben, a flottánál és a határőrségnél 52 444 tiszt és hivatalnok szolgált. A XIX. század végén az orosz fegyveres erők létszáma 1 241 810 fő, azaz a lakosság kb. 1,0 százaléka volt. A XX. század elején 3,5 év alatt 20,7 százalékkal nőtt a tábornoki kar létszáma. P. Rezsepo ezredes számításai szerint a generálisok száma 1902-ben másfélszer múlta felül a szükségeset. A nemesség arisztokrata része gyorsan haladt előre a katonai ranglétrán.
A birodalomban 1800 pravoszláv lakosra esett egy pap, míg a nem keresztény vallásúaknál 780 főre, a lakosság utóbbi részénél tehát elég fejlett volt a lelkipásztori szolgálat. 1897-ben a szabadfoglalkozásúak közül 3136 pedagógus és irodalmár dolgozott, legtöbbjük (2714) a birodalom európai részén. Sajnos a felsőfokú tanintézetek oktatóinak számát nem lehet pontosan megállapítani. A. Je. Ivanova számításai szerint ez a réteg 1898–1899-ben 2458 főből állt. Az 1897-es összeírásban az orvosok többségét és az állami tanintézetek oktatóit a hivatalnokok közé sorolták, így a szakmák szerinti adatok torzultak. A hivatalos statisztika 65 csoportban 389 foglalkozási ágat különített el.
Az adatok jól illusztrálják az ország agrárjellegét. A lakosság háromnegyede (74,6%) a mezőgazdaságban dolgozott, közülük 88,3 millióan, vagyis 70,3 százalékuk a földművelési ágazatban. A paraszti réteghez 1897-ben 96 milió 923 ezer 181 fő tartozott. Morozov rámutat, hogy más azonban a társadalmi-szakmai hovatartozás, ugyanis a 96,9 millió parasztból le kell vonni azokat, akik városi és falusi vállalkozókká, kereskedőkké és háziiparosokká váltak, vagy fordítva, elvesztvén osztásföldjüket, bérmunkát vállaltak. Sajnos ezekre a folyamatokra nincsenek pontos statisztikai adatok. A munkaerejüket áruba bocsátó munkások alkották az ország lakosságának 15,5 százalékát. Termelési szférák és régiók szerinti megoszlásukat a 10. és a 11. táblázat mutatja. A neves zemsztvo-statisztikus, I. Csernisev 1906-ban a birodalom 142 millió lakosára kb. 24 millió munkást (17 százalékot) számolt. A demográfus és közgazdász, A. Pogozsev 1897-re valamivel kevesebb mint 9 millió 154 ezer 620-at. A városi és a falusi kisiparban dolgozók számát és százalékos arányát vizsgálták az 1908. évi ipari összeírás során, és ugyanezt elemezte A. A. Ribnyikov is. Az utóbbi – noha rámutatott az adatok hiányossságaira – kiemelte, hogy azok alapjában jól tükrözik a kisipar és ágazati megoszlása mértékét. Morozov szerint N. A. Ivanova számításai mutatják legadekvátabban a gyári és a szállítómunkások 1900 és 1913 közötti számát és ágazati összetételét. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a kis- és a középvállalkozások egy része nem került be a hivatalos regisztrációba, jelentősen csökkentve a mutatókat, és így az orosz munkásság pontos létszámát szinte lehetetlen megállapítani. A hivatalos kiadványok adatai általában kisebbek voltak a kutatókéinál. A bérmunkából elők száma állandóan nőtt, és az orosz ipar fejlődése a XIX–XX. század fordulóján a munkások számának gyarapodását eredményezte. M. I. Tugan-Baranovszkij számításai alapján 1887-ben 1 millió 318 ezer 048 fő dolgozott az iparban, 1908-ban pedig már 2 milllió 718 ezer 088.
Morozov alaposan elemezte a korszak orosz lakosságának szociális struktúráját. A társadalmi differenciálódás bonyolultabbá vált a rétegtagoltsággal, ami megosztotta az ugyanazon szociális és vagyoni helyzetű csoportokat. Az életkor és a nemek szerinti struktúra és a lakosság növekedési tempója a hagyományos típusú újratermelést jellemezte, viszont az intenzív ipari és kereskedelmi fejlődés és az urbanizáció hatására már elkezdődött az elmozdulás a modern termelés irányába. Morozov joggal utal arra, hogy a regionális és az országos folyamatok további komplex kutatása elképzelhetetlen a történészek, a demográfusok és az etnológusok szoros együttműködése nélkül.
Sz. D. Morozov: Naszelenyije Rosszii na rubezse XIX–XX vekov (Oroszország lakossága a XIX–XX. század fordulóján). Otyecsesztvennaja Isztorija. 1999/4. 32–46.
Kurunczi Jenő